Kint aludni, mondták… jó móka lesz, mondták. Én soha többé nem fogok aludni 😨😱
A kempingezés. Már maga a szó is békésen hangzott Emma számára.
Hónapok óta tartó stressz, végtelen munkanapok és a városi élet zaja után egy hétvége a hegyekben pontosan annak tűnt, amire szüksége volt. Amikor tehát a legjobb barátja, Jake felhívta, és azt mondta:
— Kempingezni megyünk Coloradóba ezen a hétvégén. Benne vagy?
Emma azonnal elmosolyodott.
— Abszolút.
Jake volt a társaság kalandvágyó tagja — félelem nélküli, magabiztos, mindig az izgalmakat kereste. Sarah melegszívű és energikus volt, olyan ember, aki néhány perc alatt képes megnevettetni idegeneket is. Mike volt a mókamester, aki mindig mindent felvett a közösségi médiára, és minden utazást káosszá változtatott.
De valamikor éjfél után valami megváltozott. Emma hirtelen felébredt. Először nem tudta, miért.
Aztán meghallotta.
Lépések.
Lassú… nehéz lépések a sátor előtt.
Megdermedt.
A kinti tűz már majdnem kialudt, csak gyenge narancssárga fény pislákolt a sötétségben. Mellette Sarah aludt.
Reccs.
Még egy lépés.
Emma lassan a zseblámpája után nyúlt.
Aztán valami hozzáért a sátor oldalához. Sarah szeme hirtelen kipattant.
— Emma… te is hallottad?
Mielőtt Emma válaszolhatott volna, Mike hangja hallatszott a szomszédos sátorból.
— Srácok?
Idegesnek tűnt. Jake kihúzta a sátra cipzárját, és kilépett egy zseblámpával.
— Valószínűleg csak egy őz — szólt halkan.
De a hangja már egyáltalán nem tűnt magabiztosnak. Emma óvatosan kilépett mellé.
Az erdő éjszaka teljesen másnak látszott. A fák már nem tűntek békésnek. Óriási fekete falakként vették körül a tábort. Jake a zseblámpával az erdő felé világított.
Semmi.
Aztán hirtelen—
CSÖRR!
Egy fém lábas a tűz mellett a földre zuhant. Sarah felsikoltott. Mike hátratántorodott.
— MI A FENE VOLT EZ?!
Jake vadul körbevilágított a fák között.
És egy rövid pillanatra…
Mindannyian meglátták.
Egy alak állt a fák között.
Magas.
Mozdulatlan.
Őket figyelte.
Aztán eltűnt.
Senki sem szólt. A csend elviselhetetlenné vált.
— Holnap reggel elmegyünk innen — suttogta Sarah azonnal.
Jake lassan bólintott. Senki sem vitatkozott. Megpróbáltak visszamenni a sátraikba, de az álom már nem jött a szemükre.
Az erdő most élőnek tűnt. Minden hang rossznak érződött. Ágak reccsentek. Levelek mozdultak. A szél suttogása szinte hangoknak tűnt.
Hajnali három körül Emma újra meghallotta. De ezúttal… nem lépések voltak. Egy kislány hangja volt. Lágy. Gyenge. Valahonnan az erdő mélyéből.
— Segítsetek…
Emma azonnal felült. Sarah is hallotta.
— Ó, Istenem…
A hang újra megszólalt.
— Kérlek…
Mike rémülten nézett rájuk.
— Mondjátok, hogy ti is halljátok.
Jake felkapta a zseblámpát.
— Maradjatok itt.
— Megőrültél?! — csattant fel Sarah. — Ne menj ki oda!
De Emma már állt. A hang fiatalnak tűnt. Sebzettnek. Rémültnek. Nem tudta figyelmen kívül hagyni.
Néhány pillanattal később mind a négyen lassan beléptek az erdőbe, remegő kezükben zseblámpákkal.
Minél mélyebbre mentek, annál hidegebb lett a levegő. A fák teljesen eltakarták a holdfényt. Minden rossznak érződött.
Aztán Mike hirtelen megállt.
— Srácok…
Előre mutatott. Egy régi kunyhó állt elrejtve a fák között. A faanyaga korhadt volt. Az ablakai betörtek. A bejárati ajtó résnyire nyitva állt. Emma gyomra összerándult.
— Miért lenne itt egy kunyhó, ilyen messze mindentől?
Senki sem válaszolt. A kislány hangja elhallgatott. Jake lassan belökte az ajtót. A kunyhó nedves és rothadt szagot árasztott.
Odabent mindent por borított. Egy régi szék törötten feküdt a földön. Egy rozsdás lámpás lógott a plafonról. Aztán Sarah felszisszent.
— Nézzétek ezt. A folytatást a kommentekben olvashatjátok ‼️👇‼️👇
A falon tucatnyi régi fénykép lógott. A legtöbb már annyira kifakult, hogy alig lehetett felismerni rajta bármit. De egy fotó újabbnak tűnt.
Emma közelebb lépett. Megfagyott benne a vér. A képen négy tinédzser állt pontosan ugyanannál a tónál.
Mosolyogtak. Kempingeztek. És mögöttük… alig láthatóan a fák között… ugyanaz a magas alak állt, akit korábban láttak.
A fénykép aljára fekete filccel ez volt írva: SOHA NEM MENTEK EL.
Mike azonnal hátrálni kezdett.
— Nem. Nem. Ennyi volt. MOST AZONNAL MEGYÜNK.
Aztán hirtelen—
BAMM!
A kunyhó ajtaja becsapódott mögöttük. Sarah felsikoltott.
Jake az ajtóhoz rohant, és újra feltépte. Odakint az erdő csendes volt. Túl csendes.
Ekkor Emma észrevett valamit az ajtó mellett. Egy kicsi plüssmackót. Régi. Koszos. A varrott mosolya már elhalványult az időtől.
És egy apró karkötő volt ráerősítve, rajta egyetlen névvel: LILY.
Jake rémülten meredt rá.
— Ez lehetetlen…
Emma ránézett.
— Mi?
Jake arca falfehér lett.
— Tíz évvel ezelőtt… egy kislány eltűnt ennél a tónál. Lily Carternek hívták.
Soha senki nem találta meg. A kunyhó levegője hirtelen jegessé vált. Aztán a hang újra megszólalt. Ezúttal sokkal közelebbről.
— Jake…
Mindenki megdermedt. A hang odakintről jött. Közvetlenül a kunyhó mellől. Emma lassan az ajtó felé fordult.
És ott állt ő.
Egy kislány fehér ruhában. Hosszú, vizes haja félig eltakarta az arcát. A karjában egy másik plüssmackót tartott.
Egyenesen Jake-re nézett.
— Ott hagytál engem…
Jake zseblámpája kicsúszott a kezéből.
Emma meredten nézte.
— Jake… miről beszél?
Jake alig kapott levegőt. Könnyek gyűltek a szemébe.
— Egyszer már jártunk itt… amikor tinédzserek voltunk…
Sarah suttogva kérdezte:
— Mi?
Jake egész testében remegett.
— Lily a kishúgom volt.
A szoba elnémult.
— Azt mondtam neki, maradjon a tónál, amíg én elmegyek a barátaimmal… és amikor visszamentem… már nem volt ott.
Emmának felfordult a gyomra. A kislány lassan közelebb lépett. A hangja hidegebbé vált.
— Megígérted, hogy visszajössz értem…
Aztán hirtelen minden zseblámpa kialudt. A sötétség elnyelte a kunyhót. Sarah sikított. Mike hangosan káromkodott.
És valahol abban a sötétségben…
A kislány nevetni kezdett.
Lassan…
Megtörten…
Rettenetesen.
