Azt hitték, csak egy kő – amíg meg nem mozdult a kezében 😱😨
Egy lány a barátaival ment a tengerhez pihenni. A nap a végéhez közeledett, a naplemente idején a víz sötét és szokatlanul mozdulatlan volt. A víz szélén ültek, lábukat a vízbe lógatva, beszélgettek és nevettek, amikor hirtelen a lány észrevett valamit a felszín alatt.
Kicsit előrehajolt, és közelebb nézett.
— „Hűha… ez olyan gyönyörű…” — mondta halkan.
— „Mit találtál?” — kérdezték a többiek.
— „Várjatok, kiveszem…”
A vízbe nyúlt, és óvatosan felemelte.
— „Nézzétek, milyen szép kő” — mondta.
Sötétkék volt, szinte fekete, felületén halványan izzó vonalakkal. Sima volt és tökéletes alakú – szinte túlságosan is tökéletes.
— „Hol találtad?” — kérdezte egyikük.
— „Pont ott, a víz alatt… de…”
Hirtelen elhallgatott.
— „De mi?”
A kezében lévő tárgyat bámulta.
— „Nem hideg…”
— „Biztos felmelegítette a nap” — nevettek fel.
De ő nem nevetett.
— „Nem… olyan, mintha… élne…”
Abbahagyták a mosolygást.
— „Hogy érted ezt?”
Habozott, majd suttogta:
— „Megmozdult…”
Csend telepedett rájuk.
— „Ne viccelj” — mondta valaki közelebb lépve.
— „Nem viccelek…”
Szorosabban fogta.
És akkor —
újra megmozdult.
Nem rezgés volt.
Hanem egy lassú… szándékos elmozdulás.
— „Dobd el!” — mondta valaki élesen.
— „Várj…”
Közelebb emelte az arcához.
— „Ez nem kő…”
A felülete változni kezdett. A vékony vonalak lüktetni kezdtek, majd megnyúltak.
— „Látjátok ezt?”
Aztán hirtelen —
szétrepedt.
Nem úgy, mint egy kagyló. Nem úgy, mint bármi természetes.
Recésen. Egyenetlenül.
Valami vékony, hosszú és nedves nyomult ki belőle.
— „DOBD EL!” — kiáltották.
De ő nem tudott mozdulni.
Még egy előbukkant. Aztán még több.
Természetellenesen vonaglottak, mintha nem lenne fix alakjuk.
Aztán teljesen kinyílt.
Belül nem volt látható test — csak egy sötét, kocsonyás szövetből álló, folyamatosan össze- és kihajló tömeg.
És akkor —
— „Szemek…”
— „Micsoda…?”
— „Szemek vannak ott… annyi sok…”
Tucatnyi apró, fényes szem jelent meg a felületén, mind egyszerre pislogott.
Mind őt nézte.
A lány felsikoltott és a vízbe dobta.
Egy pillanatra minden elcsendesedett.
Aztán egyikük suttogta:
— „Nézzetek… körül…”
Lenéztek.
Amikről azt hitték, hogy hétköznapi kövek…
ugyanolyanok voltak.
Tucatnyi volt belőlük.
— „Rajtuk ültünk…?”
A víz kavarogni kezdett, de nem voltak hullámok.
— „Kifelé! Most!” — kiáltotta valaki.
Megpróbáltak felállni.
— „Várj — valami hozzáért a lábamhoz!”
— „Az enyémhez is!”
— „Nem tudok mozdulni —”
Valami a víz alatt a lábukra mászott.
Lassú.
Ragadós.
Élő.
És akkor —
az összes „kő” egyszerre kinyílt.
A víz elsötétült, megtelt mozgó alakokkal.
Ekkor értették meg, mik azok.
Nem kövek.
Még csak nem is egyszerű tengeri lények.
A „Mimic Abyss Crawlers” (Utánzó Mélytengeri Csúszómászók) nevű mélytengeri organizmusok kolóniája volt — egy ritka, ragadozó faj, amely köveknek álcázza magát a part közelében. Egyenként kicsik, de együtt… intelligensek.
Várnak.
Nem üldözéssel vadásznak.
Várják, hogy megérintsék őket.
És amikor megtörténik…
felébrednek.
A csend megtört.
— „FUSSATOK…”
